2. Fejezet.

 Drága, szeretett olvasóim!♥
 Nagyon szépen köszönöm az előző bejegyzéshez összegyűlt kommenteket. Ugye most is megleptek egy párral?! Úgy izgulok..Vajon meglesz a 10 komi? #légyszii. Úgy örülnék neki! És oldalt fel lehet iratkozni! Várom a feliratkozókat.

Love,

Sarah M.

NÉHÁNY NAP MÚLVA

- Na, találtál valamit? Mert Én semmit. - kiabálta Harry a szoba másik sarkából. Épp anya volt házában vagyunk, ahol próbálunk keresni valami nyomot, vagy bármit, ami segíthet kideríteni, hogy miért ölték meg anyát. És hogy ki tette. De semmi.

- Nem, itt sincs semmi különös. Olyan rossz ez a tehetetlenség...És a rendőrség?! Hát ők meg aztán tényleg semmit sem tesznek..- sóhajtottam nagyokat, majd leültem az ágy szélére. Csal néztem ki a fejemből egyenesen a barna falra, miközben Harry aranyosan kutatgatott.
- Nyugodj meg. De várj! Maja?! Gyere csak ide! - mondta Harold, mire Én egyből észhez tértem és odamentem hozzá.-Itt van egy kép.- lebegtette a szemem előtt a fényképet Harry, melyen egy magas, fekete borostás férfi állt. Olyan 45 év körüli.
- Ismered?

- Nem. Fogalmam sincs ki ez. Nem láttam még soha. - válaszoltam, majd a fényképet kivettem a kezéből és jobban szemügyre vettem, majd a táskámba raktam.
- Hát Én sem. De most már igazán mennünk kéne. Úgy is ma lesz a temetés..

Egyetértően bólintottam, és Harry után, mint egy kis pulikutya, mentem a kocsinkhoz. Beszálltunk, és kényelmesen elhelyezkedtem. Az esőcseppek szép lassan folytak le az autó ablakán és szélvédőjén. A motorháztetőn meg csak úgy csattogtak a cseppek. Egyszerre nem is tudtam hova nézzek, min kössem le magam. Az idő pontosan tükrözte a hangulatomat. Lehangolt, szomorkás és fáradt. Talán ez a három jelző illik rám most a legjobban.

TEMETŐ

Hát elérkezett. Itt az idő, hogy végső búcsút vegyek szeretett anyámtól. És bele kell törődnöm. Többé már nem látom Őt. Nem fogunk együtt vásárolni, nem nézzük meg többet közösen a kedvenc filmemet. Sose hallom többet a szájából, hogy "Kislányom, ugye jól vagy?". Vége. Tovább kell lépnem.  De a szívemben mindig ott lesz neki egy hely. Egy hely, ami csak az övé lesz, és örökké emlékezni fogok rá.

A szertartás 3 órakor kezdődik, még csak 2 van. Én mégis itt vagyok a temetőben, a kiásott gödörnél, ami nemsokára anya otthonává válik. Úgy gondoltam, egy kicsit szoknom kell a helyet, a gondolatot így hát előbb kijöttem, hogy ebbe a pár percben is, egyedül legyek. És megláttam a koporsót, melyben anya teste van. Muszáj volt odamennem hozzá, mondani neki pár szót, míg egyedül vagyok vele. A koporsó tiszta fekete, egy fehér kereszt van belevésve és rajta van egy kép. Egy kép anyáról..Lassan odaléptem hozzá és egyszerűen csak folytak ki belőlem a szavak, a mondatok, és persze a könnyek is.

- Anya. Sosem felejtelek el. Ezt jegyezd meg! Mindig velem leszel. Örökre az én egyetlen és legjobb édesanyám maradsz. Ha még élnél, ez akkor is így lenne. De sajnos már nem élsz. Nagyon fáj, hogy nem vagy velem, de el kell téged engednem. Ha most hallod mindezt, mindezt, amit mondok, akkor kérlek egy valamit sose felejts el, ami a legfontosabb. Szeretlek! - átlátszó, esőszerű könnycseppjeim a koporsóra hulltak egytől-egyig. És a képet, melyen anya volt, még egyszer, utoljára megérintettem és egy lágy puszit adtam a képen szereplő nőnek. A legjobb nőnek. Anyának.

Tekintetem néhány emberre szökött, akik mind ide tartanak, a temetésre. Ők is szeretnének elbúcsúzni anyámtól. Majd a néhány emberből egy egész tömeg lett. A tömegben pedig Harold. Megérkezett Ő is. Derekamat hátulról átkarolta, kezemet az övével egyesítette és úgy hallgattuk a pap beszédét. Szépen vett búcsút a halottól. Majd négy ember fogta, és a koporsót szép lassan leengedték a mélybe. Szorosan Harryhez bújtam, hogy ne érezzem annyira azt a fájdalmat, amelyet valójában éreztem...
Mindenki kezében egy szál fehér rózsa volt, melyeket szép lassan el kezdték szórni a koporsóra. Csak úgy szálltak a virágszálak a mélybe. Ha egy sírra lehet azt mondani, hogy szép, akkor ez gyönyörű volt. Végül Én is rádobtam a rózsaszálat anyára, a koporsójára. Majd újra az a négy ember befedték a sírt a kiásott földdel. Fájt. De most már tovább kell lépnem! Ez volt a búcsú. Vége, és kész. Testem 180°-os fordulatot vett és elindultam a kijárat felé. Egyenlőre egyedül. Ám könnyes szememet kibökte egy fura alak egy nagy fa mellett. Ő szintén feketébe volt, de nem láttam bent a temetésen. Még csak nem is ismerem. De akkor mégis ki ez? És mit keres itt? Lépteim egyre gyorsabbá váltak, mert kezdtem kíváncsi lenni, hogy ki az, aki szintén búcsút szeretne venni anyától, de mégsem jött be a temetésre. De Ő, mikor látta, hogy közeledek felé, gyors reflexszel be is pattant a fekete autójába és amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott. Előttem ment el. Nagyon keveset láttam belőle. Szinte semmit. Én meg csak álltam ott, a süvítő szélbe, összehunyorított szemekkel, és néztem, ahogy elhajt előttem..
- Drágám, nem fázol?! Gyere menjünk! - lépett mögém Harry. - Jól érzed magad? - kérdezgette. Valószínűleg észre vettem rajta, hogy nincs minden rendben, de nekem most semmi kedvem sem volt elmondani neki a nemrég történteket. Hisz úgy is felesleges. Biztos csak egy félős fiú volt....

- Igen, persze, mehetünk! Menjünk haza. - szálltam be az autóba, Harry mellém és elindultunk haza.
Még mindig csöpörgött az eső. Mélyen magamba feledkeztem. És most már szerintem ki lehet jelenteni, hogy megkönnyebbültem. Úgy érzem, a temetés egy fajta fordulatot hozott magával. Most már úgy gondolom, anya jó helyen van, és lehet, hogy így jobb neki. Végül is ha a sors így akarta, akkor biztos volt miért...Persze, még mindig nagyon fáj, de így a kocsiban ülve, Harry mellett, úgy érzem, jót tett a temetés.