2. Fejezet.

 Drága, szeretett olvasóim!♥
 Nagyon szépen köszönöm az előző bejegyzéshez összegyűlt kommenteket. Ugye most is megleptek egy párral?! Úgy izgulok..Vajon meglesz a 10 komi? #légyszii. Úgy örülnék neki! És oldalt fel lehet iratkozni! Várom a feliratkozókat.

Love,

Sarah M.

NÉHÁNY NAP MÚLVA

- Na, találtál valamit? Mert Én semmit. - kiabálta Harry a szoba másik sarkából. Épp anya volt házában vagyunk, ahol próbálunk keresni valami nyomot, vagy bármit, ami segíthet kideríteni, hogy miért ölték meg anyát. És hogy ki tette. De semmi.

- Nem, itt sincs semmi különös. Olyan rossz ez a tehetetlenség...És a rendőrség?! Hát ők meg aztán tényleg semmit sem tesznek..- sóhajtottam nagyokat, majd leültem az ágy szélére. Csal néztem ki a fejemből egyenesen a barna falra, miközben Harry aranyosan kutatgatott.
- Nyugodj meg. De várj! Maja?! Gyere csak ide! - mondta Harold, mire Én egyből észhez tértem és odamentem hozzá.-Itt van egy kép.- lebegtette a szemem előtt a fényképet Harry, melyen egy magas, fekete borostás férfi állt. Olyan 45 év körüli.
- Ismered?

- Nem. Fogalmam sincs ki ez. Nem láttam még soha. - válaszoltam, majd a fényképet kivettem a kezéből és jobban szemügyre vettem, majd a táskámba raktam.
- Hát Én sem. De most már igazán mennünk kéne. Úgy is ma lesz a temetés..

Egyetértően bólintottam, és Harry után, mint egy kis pulikutya, mentem a kocsinkhoz. Beszálltunk, és kényelmesen elhelyezkedtem. Az esőcseppek szép lassan folytak le az autó ablakán és szélvédőjén. A motorháztetőn meg csak úgy csattogtak a cseppek. Egyszerre nem is tudtam hova nézzek, min kössem le magam. Az idő pontosan tükrözte a hangulatomat. Lehangolt, szomorkás és fáradt. Talán ez a három jelző illik rám most a legjobban.

TEMETŐ

Hát elérkezett. Itt az idő, hogy végső búcsút vegyek szeretett anyámtól. És bele kell törődnöm. Többé már nem látom Őt. Nem fogunk együtt vásárolni, nem nézzük meg többet közösen a kedvenc filmemet. Sose hallom többet a szájából, hogy "Kislányom, ugye jól vagy?". Vége. Tovább kell lépnem.  De a szívemben mindig ott lesz neki egy hely. Egy hely, ami csak az övé lesz, és örökké emlékezni fogok rá.

A szertartás 3 órakor kezdődik, még csak 2 van. Én mégis itt vagyok a temetőben, a kiásott gödörnél, ami nemsokára anya otthonává válik. Úgy gondoltam, egy kicsit szoknom kell a helyet, a gondolatot így hát előbb kijöttem, hogy ebbe a pár percben is, egyedül legyek. És megláttam a koporsót, melyben anya teste van. Muszáj volt odamennem hozzá, mondani neki pár szót, míg egyedül vagyok vele. A koporsó tiszta fekete, egy fehér kereszt van belevésve és rajta van egy kép. Egy kép anyáról..Lassan odaléptem hozzá és egyszerűen csak folytak ki belőlem a szavak, a mondatok, és persze a könnyek is.

- Anya. Sosem felejtelek el. Ezt jegyezd meg! Mindig velem leszel. Örökre az én egyetlen és legjobb édesanyám maradsz. Ha még élnél, ez akkor is így lenne. De sajnos már nem élsz. Nagyon fáj, hogy nem vagy velem, de el kell téged engednem. Ha most hallod mindezt, mindezt, amit mondok, akkor kérlek egy valamit sose felejts el, ami a legfontosabb. Szeretlek! - átlátszó, esőszerű könnycseppjeim a koporsóra hulltak egytől-egyig. És a képet, melyen anya volt, még egyszer, utoljára megérintettem és egy lágy puszit adtam a képen szereplő nőnek. A legjobb nőnek. Anyának.

Tekintetem néhány emberre szökött, akik mind ide tartanak, a temetésre. Ők is szeretnének elbúcsúzni anyámtól. Majd a néhány emberből egy egész tömeg lett. A tömegben pedig Harold. Megérkezett Ő is. Derekamat hátulról átkarolta, kezemet az övével egyesítette és úgy hallgattuk a pap beszédét. Szépen vett búcsút a halottól. Majd négy ember fogta, és a koporsót szép lassan leengedték a mélybe. Szorosan Harryhez bújtam, hogy ne érezzem annyira azt a fájdalmat, amelyet valójában éreztem...
Mindenki kezében egy szál fehér rózsa volt, melyeket szép lassan el kezdték szórni a koporsóra. Csak úgy szálltak a virágszálak a mélybe. Ha egy sírra lehet azt mondani, hogy szép, akkor ez gyönyörű volt. Végül Én is rádobtam a rózsaszálat anyára, a koporsójára. Majd újra az a négy ember befedték a sírt a kiásott földdel. Fájt. De most már tovább kell lépnem! Ez volt a búcsú. Vége, és kész. Testem 180°-os fordulatot vett és elindultam a kijárat felé. Egyenlőre egyedül. Ám könnyes szememet kibökte egy fura alak egy nagy fa mellett. Ő szintén feketébe volt, de nem láttam bent a temetésen. Még csak nem is ismerem. De akkor mégis ki ez? És mit keres itt? Lépteim egyre gyorsabbá váltak, mert kezdtem kíváncsi lenni, hogy ki az, aki szintén búcsút szeretne venni anyától, de mégsem jött be a temetésre. De Ő, mikor látta, hogy közeledek felé, gyors reflexszel be is pattant a fekete autójába és amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott. Előttem ment el. Nagyon keveset láttam belőle. Szinte semmit. Én meg csak álltam ott, a süvítő szélbe, összehunyorított szemekkel, és néztem, ahogy elhajt előttem..
- Drágám, nem fázol?! Gyere menjünk! - lépett mögém Harry. - Jól érzed magad? - kérdezgette. Valószínűleg észre vettem rajta, hogy nincs minden rendben, de nekem most semmi kedvem sem volt elmondani neki a nemrég történteket. Hisz úgy is felesleges. Biztos csak egy félős fiú volt....

- Igen, persze, mehetünk! Menjünk haza. - szálltam be az autóba, Harry mellém és elindultunk haza.
Még mindig csöpörgött az eső. Mélyen magamba feledkeztem. És most már szerintem ki lehet jelenteni, hogy megkönnyebbültem. Úgy érzem, a temetés egy fajta fordulatot hozott magával. Most már úgy gondolom, anya jó helyen van, és lehet, hogy így jobb neki. Végül is ha a sors így akarta, akkor biztos volt miért...Persze, még mindig nagyon fáj, de így a kocsiban ülve, Harry mellett, úgy érzem, jót tett a temetés.

1. Fejezet.

Hali! Először is nagyon szépen köszönöm a feliratkozóknak, komizóknak, hogy ezt teszik értem. Olyan jó esik, hogy csak na. Továbbra is tegyétek meg, hogy feliratkoztok és komiztok sokan-sokan! Olyan jó lenne...légyszi. Most ez a rész nem sikerült olyan nagyon hosszúra, de azért remélem tetszeni fog! Love all.

Sarah M.

- Nem, nem én tettem. Mégis hogy gondolhatja, hogy képes lettem volna megölni a saját anyámat?! - álltam fel az idegességtől a kihallgató székből. Még mindig nem értem, hogyan képzelhetik, hogy esetleg én vagyok a gyilkos ..

- Kérem kisasszony, nyugodjon meg. Mi nem azt mondjuk, hogy maga követte el a bűntényt, csak kérem értse meg, hogy a mi dolgunk az, hogy megtaláljuk az édesanyja gyilkosát. - mondta a rendőrúr, szemeit rám meresztve és azt sugallva, hogy foglaljak helyet. Leültem, nem tehettem mást. Pár perc kínos csend után bejött egy szemüveges hölgy, és közölte, hogy mehetek, mert felvették a vallomásomat. Próbált kedvesen mondani valamit a nő, de rá se hederítettem. Egyszerűen csak el akarok már innen menni. Gyorsan fogtam a táskám és könnybe lábadt szemeimmel, egy szó nélkül hagytam el azt az undok helyet.
- Harry. - léptem oda a folyosó túloldalán álló sráchoz. Mikor kilépett az ajtón épp göndör fürtjeit igazgatta, de megpillantott engem és egyből rám szegezte tekintetét. - Én ezt már nem bírom. - Nagy, bicepsszel díszített karjaival átölelte az egész testem. Ilyenkor azt érzem, hogy megnyugvást, bizalmat ad át az ölelésén keresztül nekem. Most már csak rá számíthatok. Már nincs másom, csak Harry.
- Nyugi. Melletted vagyok és leszek. Ezt is átvészeljük. Bízz bennem. - határozottan mondta, de éreztem, hogy egy sós csepp, azaz könny a vállamon landolt. Kicsit furcsa így kimondani, de jól esett. Érezni, hogy rá tényleg számíthatok, ő itt van nekem. A haláleset óta mindig velem van, nem hagy egyedül. Igazán szeret. Én pedig teljes mértékben rábízom magamat.

Az érzelmek cikázása közepette Harold levette rólam karjait, majd ujjainkat összekulcsolva indultunk ki az épületből. Ránéztem, teljesen belenéztem az arcába, minden kis zugát megvizsgáltam, és mire észbe kaptam egymásra nevettünk. Kiérve enyhe, de hideg szél csapta meg az arcom. Ez azt eredményezte, hogy csupasz nyakam libabőrös lett. Harry erre csak elmosolyodott, majd hazafelé vettük az irányt. Mármint a mi lakásunkra. Igazából ott lakunk, de sokszor mentem vagy mentünk át anyához. Igen, a régi szép idők ...
- Éhes vagyok. - szólaltam meg a hasamat tapogatva, de persze csak elakartam terelni a figyelmemet a történtekről.

- Persze, máris csinálok neked valami ehetőt. - szorgoskodott máris Harry. Nem nagyon tud főzni, de azért egy szendvics neki sem okozhat gondot - remélem - .
Bementem a nappaliba és lehuppantam a kanapéra. Próbálta nyugodtan várni Harryt, hogy hozza az ennivalót, de hát nem ment. Persze megint egy emlék jött elő, ahogyan a polcokat bámulva szememet kiszúrta egy fénykép. Nem is olyan régi. Harry, anya és én vagyunk a képen. Anya egy szalmakalapban és széles mosollyal ült az asztalnál. Az a gyönyörű mosoly...amit soha többé nem fogok látni. Nagyon fáj. Minden egyes perc, amire emlékszem most visszajött egy pillanatra. Annyiszor nevettünk együtt..Mindenen. Bármit is mondott én egy jót kacagtam rajta még akkor is ha az egyáltalán nem volt vicces. De már vége. Életem ezen szakasza lezárult. Tovább kell lépnem. De mi van, ha nem fog menni?
Az arcomon a mostanában már megszokottá váló könnycseppek kezdték átvenni az uralmat.

- Te meg mit csinálsz? - kérdezte Harry , mire én letettem a képet és csak a könnyeimnek éltem. Odasiettem az ajtóban álló fiúhoz, mélyen a csodásan zöld szemeibe néztem és csak ennyi jött ki belőlem: - Vége.
Az arca két oldalát lágyan megtapogattam és lassan nyaka köré csavartam kezeimet. Ő beletúrt a hajamba é száját a fülemhez szorította.

- Ne gondolj rá annyit. Megtörtént. De én itt vagyok neked. Szeretlek Maya.

Hangja selymessége, puhasága és egyáltalán csak az, amit mondott teljesen elvarázsolt. Élvezem, hogy vele vagyok.

                                                                             ***

És ez napról napra csak így megy. Én szomorkodok, Harry pedig vigasztal. Megérteném, ha egyszerűen feladná ezt az egészet, és elhagyna. De nem tette, és nem is teszi. Ő sosem hagyna el. Életemben már csalódtam pár emberben, de érzem, hogy Harryben sosem tudnék. Benne soha.

Prológus.

Kedves idetévedő Emberkék!

Mint láthatjátok, elkezdtem írni egy új sztorit, teljesen más történettel. Ez a 2. blogom, amire büszke vagyok. Remélem olvasni fogjátok és elnyeri a tetszéseteket. Ebben a blogban nincs One Direction, csak Zayn és Harry szerepel benne. De nem is beszélek többet, fent a prológus, olvasd el, iratkozz fel, és persze kommentelj! :)

Sarah M.

Nagyon hiányzik.Elvesztettem őt örökre. Az én drága, egyetlen édesanyám. Mindig velem volt. Mindig segített. Jóban, rosszban egyaránt kitartott mellettem. Ő adta a legtöbb szívhez szóló ölelést, a legszebb szavakat az ő szájából hallottam. De elment. Örökre itt hagyott. Még csak pár napja történt a tragikus baleset, de már most elmondhatatlanul hiányzik. A szívemből vettek el egy darabot. Vagyis csak az vette el, aki mindezt tette. Az, aki képes volt megölni anyát. Össze vagyok törve, és úgy érzem mindennek vége. De nem. Még itt van az is, hogy az a bugyuta rendőrség engem gyanúsít. Engem? Mégis milyen szívtelen ember az, aki azt meri mondani, hogy egy lány képes megölni a saját édesanyját? Nehéz úgy élni a a napjaimat, hogy közben engem gyanúsítanak az anyám meggyilkolásával. Hogyan merik feltételezni rólam, hogy én öltem meg?! Szívtelen emberek...Nem értenek meg. Még a barátom, Harry sem tudja, mit érzek igazán. Azt mondja felejtsem el az egészet, lépjek túl rajta. Hogyan tudnám elfelejteni? Az anyámat valaki kegyetlen módon meggyilkolta és a mai napig nem tudom ki az. És elfelejteni meg ezt nem lehet. Ez lehetetlen...

Hát ennyi lenne a bevezető rész, ha tetszik, akkor maradj velem, mindenképp iratkozz fel, és írj sok-sok komit!